A szerelmek itt szoktak kezdődni…

„Csodálatos, ez még megmaradt” – írja Szerb Antal 1935-ben a nyugati várfal akkortájt még Bástya sétányként ismert korzójáról, melyről ma is káprázatos kilátás nyílik a közeli Krisztinavárosra és a távoli Budai hegyekre. A „még megmaradt” szókapcsolattal a Tabán 1933-1936 között lebontott házaira utal az író.

A Budapesti kalauz Marslakók számára című leírásban felemlegetett várbéli sétaút ma már Tóth Árpád sétányként gyűjti a romantikára éhes szerelmeseket. A páratlan panorámát kínáló, gesztenyefákkal övezett korzó Szerb Antal által megfogalmazott, harmincas évekbeli küldetése a középkori erődjelleg megszűnése óta áll fenn, és ma is épp úgy érvényes: „A szerelmek itt szoktak kezdődni, Uram, miért, miért nem, ki tudja” – írja a szerző, és forgatókönyvet is ad a romantikázáshoz: „Az ember leül egy padra a hölggyel, majd megfagy, csak a szíve fűti. Néha egy ápolt kiskutya felugrik kettejük közé a padra, érdeklődik, hogy meddig jutottak. Megnyugvással veszi tudomásul, hogy már elpattant az első csók, az a bizonyos nem is nagyon kellemes, mert az ember még egy kicsit fél a közvetlen következményektől (talán pofon), és a távoli következményektől (talán házasság), de mégis túl kell esni az első csókon, ha az ember el akar jutni a másodikig. Sok végzet indult itt útjára, Uram, és lent kézlegyintve kongott a Krisztina-temlpom bölcs harangja”, mely a Várból letekintve ma is jól látszik, bár tornyában a harang biztosan nem kongat minden elcsattanó csóknál.

A sétányon kívül a Vár hajdan volt királyi kertje is helyet kapott Szerb Antal sajátos budapesti sétáján, a századelő első két évtizedét emlegeti fel, amikor azt írja: „Mikor kicsi voltam, vasárnap délelőtt be lehetett menni a Várkertbe. Ilyenkor mindig meg voltam rendülve, úgy éreztem a király lát vendégül bennünket, gyermekeit. Azután, az ország két szörnyű, apokaliptikus hónapjában, kiírták a kapura: Minden a miénk. Vagyis hogy semmi senkié. Nagy harmincad volt a város, ebek számára. De ez ma már mindegy. Az egyetlen jó az volt, hogy be lehetett menni a Várkertbe, a nap bármely szakában. Be is mentünk, ott is voltunk egész nap. Itt nem volt szociális termelés, a fák termeltek, szigorúan individuális alapon, nádori emlékű jóillatokat.”