A gótikus ülőfülke magyar sajátosság, a középkori hazai építészet vívmánya. A budai Várban mindjárt 63-at is találunk belőle, igaz a zárt kapualjak miatt ezek közül kevés van szem előtt.

Az ülőfülke olyannyira magyaros, hogy Európában sem igen találni hasonlót, a Vár középkori, építészeti emlékein kívül Sopronban, Székesfehérváron, Pozsonyban, Besztercebányán és a Diósgyőri Várban láthatunk még rá példát.

Az ülőfülke a XV. században vagy az addig felépült lakóházak és paloták kedvelt motívuma volt. A kőből faragott, csúcsíves, díszes pihenőhelyek mindegyike kapualjban kapott helyet. Eredeti funkciójukról sok feltevés kering, ezek többségének cáfolata is létezik, az okfejtések között pedig praktikusat, logikusat és hajánál fogva előrángatottat egyaránt találunk.

Ez idő tájt a királyi székhely szomszédságában fejlődő polgárváros építészetére elsősorban az itáliai építőkultúra hatott − köszönhetően a XIV. században betelepült olasz iparosoknak, kereskedőknek és művészeknek (ld. az Országház utca történetét). Akkoriban jellegzetes épület volt az olasz hatásra épült lakótorony, amelynek legalsó szintjén őrök strázsáltak, az ülőfülkék az ő pihenésüket szolgálták. Ezt a magyarázatot támasztaná alá az ülőfülke diósgyőri előfordulása is, ahol az észak-nyugati torony kapualjában találunk hasonló faragványokat, valószínűsítve ezzel, hogy strázsák pihenőhelyei lehettek.

Pereházy Károly szakíró A várnegyed című művében részletesen olvashatunk az ülőfülkék egyéb lehetséges funkcióiról:

„Vannak, akik csupán díszítő célzatot vélnek a faragott kövekben, mások a központi hatalom Budára helyezésével a házak helyiségeinek bővítését látják benne, ahol az udvari méltóságot felkereső vidéki főúr apródjai, fegyveres kísérői tanyáztak, míg uruk a házban tartózkodott. Sokan a vándorkereskedők árukirakodásának helyét vélik bennük felfedezni. De mi szükség diktálta volna e kényszert, hiszen egy egész utca – a Boltosok utcája, a mai Tárnok utca – házainak földszintjét üzletek alkották. Sokkal kézenfekvőbb feltevés, hogy a saját borok kiméréséhez és ottani fogyasztásához kapcsolódnak. Minden budai polgár szabadon mérhette borát, ha a hajnali harangszó előtt cégért tűzött ki. A borozgatás kényelmesebbé tételére gondolhattak, ezért építették e díszesen faragott-épített »ülőbútorokat,« és az eléjük állított kecskelábú asztalokkal több kényelmet nyújtottak, mint a mai talponállók.”

Vitapartnerei persze Pereházynak is akadnak, mondván, ha valóban a borivászat kényelmét szolgálta az ülőfülke, akkor miért nem találunk ilyet Bécsben vagy bárhol máshol?! Az is cáfolni látszik a boros feltevést, hogy nem csak polgári házak aljában fordulnak elő a kőből faragott helyek.

A lehetséges funkciók körüli vitákban állást foglalni nem célunk, mert bár a II. világháború utáni romeltakarításnak köszönhetően a középkori ülőfülkékre rátaláltunk, a történetükre nem, így hát mindenki ücsörögjön rajtuk és gondolkodjon róluk szabadon, kedve szerint.

Forrás: Pereházy Károly: A várnegyed, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1979.